Salinas, Pedro: Civitas Dei (Civitas Dei in Hungarian)
|
Civitas Dei (Spanish)No hay nadie, allí, que mire; están los ojos a sueldo, en oficinas.
Vacío abajo corren ascensores, corren vacío arriba,
transportan a fantasmas impacientes: la nada tiene prisa.
Si se aprieta un botón se aclara el mundo, la duda se disipa.
Instantánea es la aurora; ya no pierde en fiestas nacarinas
en rosas, en albores, en celajes, el tiempo que perdía.
Aquel aire infinito lo han contado; números se respiran.
El tiempo ya no es tiempo, el tiempo es oro, florecen compañías
para vender a plazos los veranos, las horas y los días.
Luchan las cantidades con los pájaros, los nombres con las cifras:
trescientos, mil, seiscientos, veinticuatro, Julieta. Laura, Elisa.
Lo exacto triunfa de lo incalculable, las palabras vencidas
se van al camposanto y en las lápidas esperan elegías.
¡Clarísimo el futuro, ya aritmético mañana sin neblinas!
Expulsan el azar y sus misterios astrales estadísticas.
Lo que el sueño no dio lo hará el cálculo; unos novios perfilan
presupuestos en tardes otoñales: el coste de su dicha.
Sin alas, silenciosas por los aires, van aves ligerísimas,
eléctricas bandadas agoreras, cantoras de noticias,
que desdeñan las frondas verdecientes y en las radios anidan.
A su paso se mueren -ya no vuelven- oscuras golondrinas.
Dos amantes se matan por un hilo -ruptura a dos mil millas-;
sin que pueda salvarle una mirada un amor agoniza,
y hundiéndose el teléfono en el pecho la enamorada expira.
Los maniquíes su lección ofrecen, moral desde víctimas:
ni sufrir ni gozar, ni bien ni mal, perfección de la línea.
Para ser tan felices las doncellas poco a poco se quitan
viejos estorbos, vagos corazones que apenas si latían.
Hay en las calles bocas que conducen a cuevas oscurísimas:
allí no sufre nadie; sombras bellas gráciles se deslizan,
sin carne en que el dolor pueda dolerles, de sonrisa a sonrisa.
Entre besos y escenas de colores corriendo va la intriga.
Acaba en un jardín, al fondo rosas de trapo sin espinas.
Se descubren las gentes asombradas su sueño: es la película,
vivir en un edén de cartón piedra, ser criaturas lisas.
Hermosura posible entre tinieblas con las luces se esquiva.
La yerba de los cines está llena de esperanzas marchitas.
Hay en los bares manos que se afanan buscando la alegría,
y prenden por el talle a sus parejas, o a copas cristalinas.
Mezclado azul con rojo, verde y blanco, fáciles alquimistas
ofrecen breves dosis de retorno a ilusiones perdidas.
Lo que la orquesta toca y ellos bailan, son todo tentativas
de salir sin salir del embolismo que no tiene salida.
Mueve un ventilador aspas furiosas y deshoja una Biblia.
Por el aire revuelan gemebundas voces apocalípticas,
y rozan a las frentes pecadoras alas de profecías.
La mejor bailarina, Magdalena, se pone de rodillas.
Corren las ambulancias, con heridos de muerte sin heridas.
En Wall Street banqueros puritanos las escrituras firman
para comprar al río los reflejos del cielo que está arriba.
|
Civitas Dei (Hungarian)Szemünket hivatalok bérbevették; nincs hát, ki nézzen, ember.
Üresen szállnak lefelé a liftek, és éppoly üresen fel.
Bennünk megannyi izgága kísértet: sürgős a semmi dolga.
Fény lesz, a kétely eloszlik, csak nyomd rá az ujjadat egy gombra.
A hajnal gyors; már semmit sem fecsérel füzéres ünnepekre,
felhőkre, rózsapírra, mikre hajdan idejét vesztegette.
Megmérve már a légnek végtelenje; tüdőnket számok járják.
Az idő sem idő, mióta trösztök kezében arannyá vált:
az édes nyarat is részletre adják, részletre minden percet.
Mértékek madarakkal és a számok nevekkel verekesznek:
hatszáz, huszonnégy, kétezer, kilencszáz, Juliska, Elza, Laura.
Úr lesz a sejthetetlenen az egzakt, a temetőbe tartva
derűt a szavak ott várnak csak egyre, kövén a síri boltnak.
Fénylik a jövő aritmetikája, a köd nélküli holnap!
A véletlen csillag-statisztikák közt titkostól tovahessen.
Fukar az álom - de nem számvetésed! Párok az őszi estben
költségeiken kotlanak csak egyre: gyönyörük kiadásán.
Új madárraj repül fönn, s könnyedebben, mint akármely madárszárny,
a mindentudás villamos csapatja, új híreink hozója,
mely fészket rak - nem ám a sűrü lombba, inkább a rádióba.
Amerre száll, az éjfekete fecskék lehullnak mindörökre.
Két lény szakít kétezer mérföld hosszú dróton át, öldökölve;
egy szerelem halódik, nincs segítség, minden halasztás meddő,
a telefonkagylót keblébe döfve meghal a szerelmes nő.
Erkölcsből néked manökenek adnak leckét a kirakatban:
nincs kín, se kéj, se jó, se rossz, se semmi, csak eszményi vonal van.
E boldogságot elérni a hölgyek apránkint levetkőzik
vén gátlásaik, s aláhull lepelként az alig lüktető szív.
Az utcán kapuk várnak, hol belépve sötét odúkba jutsz el:
nem szenved senki ott: széptestű árnyak osonnak lenge keccsel
és testetlenül - így mi fájna nékik? - mosolyról új mosolyra.
Lohol, s a csókos zajló tarkaságot a cselekmény befonja,
majd tövistelen rongy-rózsák előtt egy kerti lugasba hull le.
Ámuló nézők leplezik le álmuk, pereg az álmok filmje:
itt sírna vagy és könnyű, hisz körülfog a kövült karton-éden;
aztán a szépség, mit a homály ígért, messzire száll a fényben.
Messzire száll - és elhervadt reménnyel teli a mozipadlat.
Kezek a lokálokban serénykedve kis vígságért matatnak,
ez párját szorongatja, ott a másik inkábba metszett kristályt.
Fehér vegyül a zöldbe, kék vörösbe, könnyűcske alkimisták
a vesztett ábrándokhoz visszatérést kis adagokba mérnek.
A tánczene s a tánc, mit arra járnak, megannyi torz kísérlet:
a zsákutcából, honnan nincs kiútjuk, kijutni - bent maradva.
Bibliát szaggat a szellőztetőgép lapátoló haragja.
A levegőben az apokalipszis nyöszörgő hangja repked;
a vétkes homlokokra jóslatoknak szárnyai telepednek.
A legjobb ballerina, Magdaléna bűnbánón térdreroskad.
Mentőautókon halálosan sérült, de sebtelen halottak.
Szerződést ír a Wall Street puritánja, hogy végre megvehesse
visszfényeit a folyamtól az égnek. mely fönn van, messze, messze.
|