I
Mint amikor meggyújtanak
egy robbantózsinórt
aztán a kőbányászok messzire futnak
s hadonásznak, mint a bolondok
és egy léglökés hirtelen a hegyoldalba sodorja szalmakalapjaikat -
mint amikor
egy hegedű magányos önkívületben
félrebeszél a sötétben
s a szerelmes ember szíve sóvárogva feltárja Ázsiáját
pipacsok kézigránát-robbanásban
a pusztaságokban a kőkezek melyek mozdulatlanul
és rettenetesen mindig ugyanarra a pontra mutatnak
kiabálják:
jelzik:
az élet nem remeteség
az élet nem tűri a némaságot
gejzirekkel és hólavinákkal feltör vagy lezúdul és
szerelmes szavakat susog
szavakat melyek madarakként kelnek útra
s „roskatag tűzként" érnek a célba
szavakat melyek bármit is mondanak sohasem hazudnak
mert a világ egynemű anyagában - megoszthatatlan
Pablo Picasso - és az öröm együtt a szomorúsággal
az ember homlokán, akár a juego de luna y arena* -
összefonódnak ott ahol az álom
hagyja a testeket beszélni - ott ahol te festesz
a Halált vagy a Szerelmet
egyformán meztelennek s védtelennek az Észak
rettentő orrcimpái előtt
mert csak így létezel.
Valóban Picasso Pablo létezel
s mi veled együtt létezünk
minduntalan fekete köveket építenek körénk - de te nevetsz
fekete bástyákat körénk - de te hirtelen
ezrével nyitsz rajtuk ablakot ajtót
hogy kitóduljon a napra az a, ó, az a tűz-arany kiabálás
ami háborodott szerelmével megnagyítja és szétválasztja
e világ légnemű folyékony s szilárd testeit
úgy, hogy ne hadakozzon egyik sem a másik ellen
úgy, hogy tovább ne harcoljon senki a másik ellen
hogy ne legyen ellenség
egymás mellett járjon a bárány és az oroszlán
S az élet, testvérem, miként a csillagok Guadalquivirje
hömpölyögjön tiszta vízzel és arannyal
ezer mérföldön át az álmaiban
ezer mérföldön át az álmainkban...
II
Ekként merül a kés a húsba - és a meleg kenyér gőze
ekként emelkedik magasba. De
a sudár nyárfa remegése
a hegyekben melyeket a Villámlás ostoroz - De
a tág tereken hullámzó tömegek is piros keszkenőkkel
május elsején -
a te fekete nagy szemeid melengetik a világot
bennük napozik a Földközi-tenger s nyújtogatják
durva nyakukat a kősziklák vadkecskéi széliránt -
széles, szőrös mellkasod mint kékkel permetezett szőlő
és a jobbod mítikus bogár
jön-megy a fehér papírokon a fényben és a sötétben
zümmögve jön-megy
és másol formákat és színeket
Nemcsak azokat, amiket a háziasszonyok
tesznek nagyszombatonként a konyhapolcaikra
jegyesek holdas emlékeit
csupa aranymadaras és rózsás-díszűeket
hanem azokból a másfajtákból is, melyeket meglehet
akkor lát az ember
mikor elfogja valami mélységesen mély szomorúság
a gyerekkocsik rugóiban
a teknősbéka-tojásban
a viperákban melyek vergölődnek a déli szélben
vagy akár a kontinensek óriás őserdeiben
- mikor lehull az éj -
mikor a feketék keresztbe tett lábbal körülülik a tüzet
mindnyájan együtt harmonikaszóra hallelujáznak...
Mi az tehát ami nem ég el - mi az ami kibírja
a Szerelem magasfennsíkjain, az aztékok elveszett emlékműveiben
a fogyó holdban, a csupa tüske napban - mi az ami nem mondatik ki
de néha isteni bőség pillanataiban előtűnik
Picasso: a ragyogással amit a Tejút áraszt az űrbe
Picasso: a makacssággal mellyel Északnak fordul az iránytű
Picasso: ahogy az öntődékben fortyog a vas
Picasso: ahogy a mélységbe vesz egy tengerjáró hadihajó
Picasso: a szürrealista flóra aszimmetriájában
Picasso: a szimmetrikus élővilág jól megfogalmazhatóságában
Picasso: Palóma
Picasso: Kentaurosz
Picasso: Guernica
III
Legyőzi a büszke szív a fekete sötétségeket - a dolgok
gordiuszcsomóját kettészeli kardként a büszke szív
meggondolni való dolog az ember, jussanak csak eszedbe
a kalászok midön az eget szimatolják
a lány ki újból szemébe néz a kedvesének
az édes lány aki azt mondja „szeretlek"
akkor mikor a nagyvárosok
lassan fordulva tengelyük körül
rosszul kivilágított ablak-négyszögeket mutatnak
háromszög-fejű ősemberek maradékait kik kancsalul
forgatják egyszemüket
lépcsőket a lépcsőkben folyosókat a folyosókban
VESZÉLY
KIÚT
TILOS
A félig lóember a martalóc vágtat - és az óriás talpú asszony
a levegőben - kitárja horizontálisan a karjait
Krisztus utáni keserű korok
ha csak egy kis szív lett volna más a világ
más lett volna a világ temploma
de íme - a jó Szamaritánus sír elfelejtve és lábainál
újra növekszenek az ősgyökerek
akkor amikor te vakmerő és derék
te Pablo Picasso
Picasso Pablo aki nem-fakuló szemeidbe
belezsúfoltál annyit amennyit az isten maga sem tudott
egymillió holdnyi szántóföldbe sem
dolgozol az ecseteddel mintha énekelnél
mintha farkasokat simogatnál vagy nyelnél tűzvészeket
mintha éjjel-nappal egy kielégíthetetlen nővel feküdnél
mintha narancshéjakat szórnál egy búcsúi forgatag közepébe
pedig te viharok simogatottja
Picasso Pablo csuklón markolod a halált
és viaskodsz vele miként szép és nemes Minotaurosszal
ahogy véred veszi úgy válsz egyre erösebbé
kézbe veszel járkálsz elhajítasz újból felveszel
virágokat, állatokat, csókokat, illatokat, mocskokat,
kavicsot s igazgyöngyöket
hogy mindezeket egyesítsd a végtelenségben miként maga a föld
pörgése mely bennünket hozott és kirepít
és festesz magadnak és nekem
és festesz minden barátaimnak
és festesz valamennyi évnek ami csak elmúlt ami csak múlik
s ami csak múlni fog!
*Federico Garcia Lorca - A spanyol csendőrök románca (Romance de la guardia civil española) c. versének utolsó sora. Nagy László fordításában az utolsó két sor: Itt vibrál a homlokomon / holddal és homok tüzével. (Lásd ott.) A szerk.