Blake, William: A télhez (To Winter in Hungarian)

O Winter! bar thine adamantine doors:
The north is thine; there hast thou built thy dark
Deep-founded habitation. Shake not thy roofs
Nor bend thy pillars with thine iron car.

He hears me not, but o'er the yawning deep
Rides heavy; his storms are unchain'd, sheathed
In ribbed steel; I dare not lift mine eyes;
For he hath rear'd his scepter o'er the world.

Lo! now the direful monster, whose skin clings
To his strong bones, strides o'er the groaning rocks:
He withers all in silence, and in his hand
Unclothes the earth, and freezes up frail life.

He takes his seat upon the cliffs, the mariner
Cries in vain. Poor little wretch! that deal'st
With storms; till heaven smiles, and the monster
Is driven yelling to his caves beneath Mount Hecla.

Gyémántkemény kapuidat bezárd:
Észak tiéd, ott építsz bús, erős-
Alapzatú hont. Vasszekérrel ne törd
Pillérjeid s ne rengesd meg tetőd.

Nem hallgat rám, keményen lovagol
Ásító mélyt; bordás acél vért
Vad orkánjain; felnézni nem
merek; világra tűzte jogarát.

Kinek bőre erős csontján tapad,
A szörny, lám, jajgató sziklákra lép:
Mindent némán sorvaszt el, kezei közt
Levetkőzik a föld, s elfagy a lét.

Szirtfalakon foglal helyet, hiába sír
A hajós. Szegény ördög! vihar
Sora; míg menny nem mosolyog, s bőgő
Torzszülöttet odvába be nem hajt Hekla alá.