Casal, Julián del: Nyárfaberek (Las alamedas in Hungarian)
|
Las alamedas (Spanish)Adoro las sombrías alamedas donde el viento al silbar entre las hojas oscuras de las verdes arboledas, imita de un anciano las congojas;
donde todo reviste vago aspecto y siente el alma que el silencio encanta, más suave el canto del nocturno insecto, más leve el ruido de la humana planta;
donde el caer de erguidos surtidores las sierpes de agua en las marmóreas tazas, ahogan con su canto los rumores que aspira el viento en las ruidosas plazas;
donde todo se encuentra adolorido o halla la savia de la vida acerba, desde el gorrión que pía en su nido hasta la brizna lánguida de yerba;
donde, al fulgor de pálidos luceros, la sombra transparente del follaje parece dibujar en los senderos negras mantillas de sedoso encaje;
donde cuelgan las lluvias estivales de curva rama diamantino arco, teje la luz deslumbradores chales y fulgura una estrella en cada charco.
Van allí, con sus tristes corazones, pálidos seres de sonrisa mustia, huérfanos para siempre de ilusiones y desposados con la eterna angustia.
Allí, bajo la luz de las estrellas, errar se mira al soñador sombrío que en su faz lleva las candentes huellas de la fiebre, el insomnio y el hastío.
Allí en un banco, humilde sacerdote devora sus pesares solitarios, como el marino que en desierto islote echaron de la mar vientos contrarios.
Allí el mendigo, con la alforja al hombro, doblado el cuello y las miradas bajas, retratado en sus ojos el asombro, rumia de los festines las migajas.
Allí una hermosa, con cendal de luto, aprisionado por brillante joya, de amor aguarda el férvido tributo como una dama típica de Goya.
Allí del gas a las cobrizas llamas no se descubren del placer los rastros y a través del calado de las ramas más dulce es la mirada de los astros.
|
Nyárfaberek (Hungarian)Be szeretem az árnyas nyárfaberket, hol a szél úgy zsémbel a levelekkel, sötét lombjával a zöldszín bereknek, mint panaszkodó, nyűgös öregember.
Hol minden homályos alakot ölt fel, és bűvöl a csönd - úgy érzi a lélek -, az éji tücsök édesebben cirpel, és csendesebben hangzanak a léptek.
Hol a szökőkút sugara lehullva a magasból a márványmedencébe hangjával a szelet is túldalolja, ha zúg a szél, visszhangos térre érve.
Hol minden fájdalmasabbnak tünik föl, s látszólag minden keserűbbre válik a fészke mélyén csipogó verébtől a legutolsó fonnyatag füszálig.
Hol a halovány csillagok világa, a lombok közti résen átderengő, szinte csipkét terít az út porába, s minden csak csupa selymes csipkekendő.
Hol nyári eső cseppje függ a fákról, fut görbe ágak gyémántfényü ívén, s a fény fátylat sző párás ragyogásból, s csillag villámlik minden tócsa színén.
Itt járnak-kelnek, szívüktől gyötörve, fakó mosolyú, sápadt arcu lények, ábrándozás árvái mindörökre, és arái szüntelen szenvedésnek.
Itt, míg az égen csillagok ragyognak, baján tűnődik álmok álmodója, mi tűz-bélyegét láznak, unalomnak és virrasztásnak mind arcára nyomja.
Itt a szerény pap, padon ülve, egyre magányos panaszait hajtogatja, mint tengerész, kit lakatlan szigetre vet a tengerről a szelek haragja.
Itt a koldus, a vállán tarisznyával, meggörnyedt háttal és lesütött szemmel, tekintetében élte iszonyával morzsát rág, melyet lakomán szedett fel.
Itt a szép hölgy - haján fekete fátyol - elámul csillogó csecsebecséken, rabul esik szerelem zálogától, akárcsak egy igazi Goya-képen.
Itt, hol a gáznak rézszin lángja rezdül, nincs árulkodó jele az örömnek, és az ágak szövevényén keresztül a csillagok még szebben tündökölnek.
|