Balla Zsófia: Il silenzio terrestre (Földi csendesség in Italian)
Földi csendesség (Hungarian)Itten, északon – hol a nap hamar le- nyugszik és szemel, kiszemel a ritka tört eső – csak szél kotorász hajamban, az egyedüllét,
mint a roncs levél, betemet. Bedől a fű az ajtómig, ki ne nyisd! Ki nyitna be? Lerogy, benő a magány, amelyet annyira vágytam.
Tőle mit remélsz? Hogy életem a méz, a só fölé magasodjon. Ő a hegy, amelynek tág tetején belátom messze a múltat.
Elmarad a mély csevegés, leválik súly s világ, lehull alakoskodásom mind, leszárad, - haladunk a létem tőanyagáig,
pontba roskadt test-gravitációig. Robban, és a lávaszavak kiválnak. Holt szülőim élete újra, végleg rámszegeződik.
Árvaság a vers. Kikaparja őrzött titkaid, meglop, kifüröszt a kincsből. Nem segít se könyv, se a film lehűtni- fűteni éjem.
Félek is, hogy elvadulok, ezért az udvaron, kertben, a mezőkön nézek szét: karóláb nyakmadarak struccolnak ritmusaimmal.
Mi a magányosság? Kihülő vasérc, mely pattog, vaktában feketül. Sötétlő fák között világit a meztelen nyír. Friss vereségszag.
|
Il silenzio terrestre (Italian)Qui al nord, dove presto tramonta il sole, cade la pioggia sottile, pioggiarella, tra i miei capelli solo il vento trufola, la solitudine,
come fogliame marcio, mi seppellisce. L’erba mi ricopre fino la porta, non aprirla! Chi vorrebbe aprirla? Crolla, mi ricopre la solitudine, a cui anelavo tanto.
Da lei che t’aspetti? Che la mia vita si rialzi oltre il sale e il miele. Lei è la monte, dalla cui vasta cima, vedo il lontano passato.
Le profonde chiacchierate vengono a meno, si stacca il peso e il mondo, la mia ipocrisia precipita, s’inaridisce, - procediamo verso la materia basilare della mia esistenza,
fino alla gravitazione del corpo, nella polvere crollata. Scoppia e le parole di lava si staccano. La vita dei miei genitori defunti, nuovamente su di me s’appunta.
La poesia è orfanezza. Porta tutti tuoi segreti alla luce, ti deruba, ti priva dei tuoi tesori. Non aiuta il libro ne il film per riscaldare – raffreddare la mia notte.
Temo di inselvatichirmi, perciò mi guardo intorno nel cortile, nel giardino, sui prati: ai ritmi miei, fanno dispetto, uccelli di gambe lunghe.
Cos’è la solitudine? Minerale di ferro in raffreddamento, che scoppietta, si sta oscurando al casaccio. Tra gli alberi tenebrosi illumina la betulla nuda. Odore di perdita fresca.
|