Pascoli, Giovanni: Il naufrago
Il naufrago (Italian)I Il mare, al buio, fu cattivo. Urlava sotto gli schiocchi della folgore! Ora qua e là brilla in rosa la sua bava.
Intorno a mucchi d'alga ora si dora la bava sua lungi da lui. S'effonde l'alito salso alla novella aurora.
Vengono e vanno in un sussurro l'onde. Sembra che l'una dopo l'altra salga per veder meglio. E chiede una, risponde
l'altra, spiando tra quei mucchi d'alga...
II - Chi è? Non so. Chi sei? Che fai? Più nulla. Dorme? Non so. Sì: non si muove. E il mare perennemente avanti lui si culla.
Noi gli occhi aperti ti baciamo ignare. Che guardi? Il vento ti spezzò la nave? Il vento vano che, sì, è, né pare?
E tu chi sei? Noi, quasi miti schiave, moviamo insieme, noi moriamo insieme costì con un rammarichìo soave...
Siamo onde, onda che canta, onda che geme...
III Tu guardi triste. E dunque tua forse era la voce che parea maledicesse nell'alta notte in mezzo alla bufera!
Noi siamo onde superbe, onde sommesse. Onde, e non più. L'acqua del mare è tanta! Siamo in un attimo, e non mai le stesse.
Ora io son quella che già là s'è franta. E io già quella ch'ora là si frange. L'onda che geme ora è lassù, che canta;
l'onda che ride, ai piedi tuoi già piange.
IV Noi siamo quello che sei tu: non siamo. L'ombre del moto siamo. E ci son onde anche tra voi, figli del rosso Adamo?
Non sono. È il vento ch'agita, confonde, mesce, alza, abbassa; è il vento che ci schiaccia contro gli scogli e rotola alle sponde.
Pace! Pace! È tornata la bonaccia. Pace! È tornata la serenità. Tu dormi, e par che in sogno apra le braccia.
Onde! Onde! Onda che viene, onda che va...
|
A hajótörött (Hungarian)I A tenger éjjel háborgott dühödten. Feljajdult, ha a villám lecsapott! De virradt, s habja rózsállt már a ködben.
Algák halmát az aranyló habok elöntik messze partokon, s a hajnal árasztja szerte a sós illatot.
A sok-sok hullám jön s megy tompa zajjal. S hogy lásson jól, egymást tiporja mind. Az egyik kérdez, és felelve nyargal
a másik, s az algák közt széttekint...
II – Ki ez? Ki tudja. Mondd, ki vagy te? Semmi. Alszik? Talán. Nem mozdul. És a hab ringó ölén fog mindig már pihenni.
Szemed csókoljuk s nem tudjuk, ki vagy. Mit bámulsz? Elsüllyedt hajód a szélben? A szélben, mely csak üres fuvalat?
Ki vagy? Mi rabszolgák, kik észrevétlen együtt nyüzsgünk, s úgy hullunk holtan el, halk jajjal, mert számunkra nincs remény sem...
Habok vagyunk: s ki nyög, ki énekel...
III Te mélán nézel. A te hangod volt tán, mely átkozódott rémülten s vadul, amíg az éjben őrjöngött az orkán!
Habok vagyunk: ki szolga és ki úr. Habok csupán. S a tenger véghetetlen! Létünk csak percnyi, s folyton alakul.
Most az vagyok, ki máris szertefreccsen. S én az, ki éppen torpan, omlik ott. Hullám, ki nyög s dalol egy röpke percben,
ki fent nevet, s lábadnál már zokog.
IV Mi úgy vagyunk, ahogy te: nem vagyunk. Csak a mozgás árnya életünk. S vajon az ember is nem mása-e habunknak?
Én nem vagyok. A szél emel s lenyom, kergetve űz, s szétzúz a messzi szirten, vagy hajszol, görget sima partokon.
Ó béke, béke ! Csendes végre minden! Ó béke! S fényben úszik már a hegy. Te alszol, és karod szétnyílik itt lenn.
Hullámok vagytok mind ! S ki jön, ki megy...
|