Solmi, Sergio: Az Eiffel-toronyhoz (Dalla torre Eiffel in Hungarian)
|
Dalla torre Eiffel (Italian)Nascevi, mentre declinava il secolo, sorgeva la speranza. Era la dolce Europa, Sterminate oscure moltitudini discese in proscenio, tumultuando sorgevano all’avvenire. Gli ingegneri armati di folgori violavano la notte millenaria. Ma nei calmi viali del campo di Marte frusciavano brillanti Limousine, in bianco e rosa, passava Odette de Crecy. Eri sempre la dolce Europa, eri la speranza. Oggi è ancora la città enorme a picco -neri edifici, rosse insegne- e il chiaro anello della Senna. Ma, su questo vertice estremo di ninnolo gigante, ci sentiamo gli sconfitti superstiti raccolti intorno all’ultima bandiera. Per te, in un campo e l’altro, combattemmo e ti perdemmo alla fine. Due volte in sangue faticoso si volse la speranza. Oggi si spostano le mire, il fior di fuoco si dirama altre isole l’ambiguo mare svela altri nomi s’accendono, altri mondi. Ma noi siamo feriti e vecchi, e stanchi. Ecco, nel cielo occiduo balena la perenne battaglia inesauribile si fa e sfa la cangiante geografia dell nubi. A noi ne giunge solo un lamento vano… o lo stridio della gabbia che scende lungo i cavi, lungo gli aerei dedali d’acciaio incrociato, lungo la curva zampa scheletrica d’inasetto liberty.
|
Az Eiffel-toronyhoz (Hungarian)Születtél, mikor hanyatlott a század s éledt a remény. Az édes Európa kora volt. Színre lépett a homályból a névtelen tömeg, kavargón már a holnapot kiáltva. Villámok-fegyverezte mérnökök erőszakot vettek az évezredes éjen. A Champ de Mars csöndes fasoraiban fölragyogva zúgtak a limusinok. Rózsaszínben s fehérben járt Odette de Crécy. Mindég a remény voltál, az édes Európa. Alánksüllyedve a hatalmas város – virító zászlók és fekete házak - s a Szajna gyűrűje. De itt, a roppant csecsebecse csúcsán, a magasban úgy érezzük mi, megvert életben maradottak, a végső zászló köré tömörültünk. Érted harcoltunk mindkét csatasorban, s téged veszítettünk el végül. Kétszer hanyatlott vérbe itt a jóremény. Helyüket megcserélték a céltáblák. – Árad a tűzvirág, más szigeteket dob föl az álnok tenger, más nevek lobbannak föl, más világok. Sebzettek, törtek lettünk s öregek mind. Ím ott villámlik a nyugati égen az örök harc, a végeérhetetlen, készül s bomlik a felhők hűtlen földrajza. Mi elérne hozzánk, hiú sirám csak… vagy csörömpölése a ketrecnek, míg aknájába zúdúl, – acélfüzérek légi útvesztői s a csontváz-görbe „liberty"-rovarláb mentén.
|